John Scalzi – Zoë története -a trilógia ráadás 4. része - a ceremóniamester már remegve várja :) !

A Vének háborúja trilógia vitathatatlan világsikere után John Scalzi – ígéretét szerencsére megszegve – nem tudta otthagyni az általa teremtett univerzumot, és visszatért, hogy megírja a harmadik rész, Az utolsó gyarmat parallel-regényét, a Zoë történetét. A könyv tehát a sorozat negyedik része, de az előzmények ismerete nélkül, önmagában is olvasható, érthető.

A regényben kétezer embert választ ki az emberi világokat magába tömörítő Gyarmati Szövetség, hogy az ellenük (is) szövetkező, négyszáz idegen fajt szövetségbe tömörítő Konklávé direktívájával önként szembeszállva, egy új bolygót – a Roanoke-ot – foglalja el az emberiség számára. A kolonizáló csapatok élére John Perry és Jane Sagan kerül, akik családostól el is indulnak a megjelölt planétára, hogy aztán hamarosan egy véres bolygóközi háború kellős közepén találják magukat. Pár mondatban ennyi lenne Az utolsó gyarmat története… de akkor miért ezt írtam ide, kérdezhetitek.

Az utolsó gyarmatban John Perry – a Gyarmati Véderő ex-őrnagya –, és felesége Jane Sagan, a Különleges Erők ex-hadnagya szemszögéből olvashattuk el, hogyan is folyik egy új emberkolónia-mag felállítása az emberiség felé alapvetően ellenséges érzülettel viseltető univerzumban. A mostani részben – a könyvsorozat eddigi eszméjétől elsőre szokatlan, eltérő módon – egy intelligens, humoros tini lány, Zoë szemén keresztül követhetjük végig az előző rész eseményeit. Zoë, aki a főszereplők fogadott gyermeke, az előző könyvekből már ismerős mellékszereplőből címszereplővé válik. Zoë, akaratán kívül, de biológiai apja révén, az obin nevezetű földönkívüli faj „istennője”, bálványa lett, baráti köre természetesen jórészt mégis a hozzá hasonló korú fiatalokból áll. Ezek a tinédzserek fiatalos látásmódot, gondolatokat, témákat – úgy tűnik, most is elmaradhatatlan a párkapcsolatok boncolgatása, a szórakozás és az identitáskeresés kérdése – hoznak a történetbe, amiket a még a YA könyveket olvasók is örömmel üdvözölnek majd. Kérdés, hogy vajon az idősebb (jobban mondva az eddigi részek katonai szellemiségét kedvelő) Scalzi rajongók mennyire üdvözölhetik majd ezeket a változásokat?

Nos, nekik sem kell rettegniük, Scalzi remek stílusa ezúttal is megmaradt, és a könnyedebb témák mellett Az utolsó gyarmatban megismert komolyabb, durvább események ebben a részben is megtörténnek.

Scalzi ereje az általa teremtett komplex univerzumon kívül a karakterek és a párbeszédek megformálásában van. Nem számít, hogy génmódosított katona, ifjú leány (hasznos volt a gondos női előolvasók segítsége, így Zoë szerencsére nem idegesítő, hanem igencsak kedvelhető figurává vált) vagy egy földön kívüli – félig pók, félig zsiráf – obin, egyszerű földműves vagy politikus, beszédüket egyaránt élvezetes olvasni, gondolkodásmódjuk ugyan annyira világos, hihető. Ebből a szempontból sok más szerző bizony órákat vehetne tőle. Emellett könyvei izgalmasak és váratlan fordulatokban gazdagok, ami a Zoë történetére is igaz, még úgy is – és ez nagy dolog –, hogy a régi olvasók elvileg ugye már tudják, mi is fog következni, kivel mi fog történni. A könyvéből áradó szarkasztikus, ki-kibeszélő humora már csak hab a tortán.

Az egymással azonos időben játszódó, de az eseményeket más nézőpontból vizsgáló regény, a párhuzamos regény nem Scalzi találmánya. A háborúsabb tematikájú sci-fi történeteknél maradva Orson Scott Card is megírta világsikert aratott könyvének, a Végjátéknak az ellenpólusát, a szintén kitűnő Ender árnyékát, de az irodalomtörténetben egyéb példákat is találhatunk. Kicsit rosszmájú és szerencsére megalapozatlan az a feltételezés is, hogy a hasonló könyvek csak egy újabb rókabőr lenyúzására tett kísérletek lennének. A két regény, még ha minőségileg hasonlóan jó színvonalúra is sikerül – mint akár Orson Scott Card akár John Scalzi próbálkozásai – alapvetően más élményt kínál, elolvasásuk abszolút megéri.

írta : Hipszki László   fantazmo   profundus librum