A Női szépségideál - Ceremóniamester ajánlja

A ceremóniamestered egy nagyon érdekes cikket ajánl a figyelmedbe a Női szépségideál változásáról! Amit most láthatsz az utcán, a médiában az csak időszakos és helyhez kötött.

"A női szépségideál történetiségét egészen az őskortól vizsgálhatjuk különböző szobrokon, festményeken, illetve versekben, prózai művekben. A művészek, akiknek alkotásain keresztül figyelhetjük meg a női test változásait, minden bizonnyal egyfajta társadalmi többségnek tetsző, ideális női testet ábrázolnak. Természetesen mindig is voltak, vannak és lesznek olyan férfiak, akik nem feltétlenül a többség által idealizált női testformát tartják szexuálisan vonzónak. Ezekről azonban kevés információnk van, csupán városi legendákat hallhatunk róla a nők körében. Éppen ezért igyekszem a többség által, a médián keresztül közvetített ideálok bemutatására, jellemzésére.

A testkultusz nem újdonság a nyugati kultúrákban sem, de a média megjelenésével egyre szélesebb körben vált hétköznapi diskurzussá. A szépségideál bemutatja az adott kultúra által elfogadott megjelenést, amely magában hordozza a tömeg által vonzónak tartott arcot és testet.

A nőknek már régebben is fontos volt a külső megjelenésük. A XV-XVIII. század között a kor művészi alkotásai jól rekonstruálják az akkori női testideált, amely ekkor a kövérkés, telt alkat volt. Legjobb példa erre Boticelli Vénusz születése  (1485) című festménye, melyen az istennőt kissé telt, ún. körte alkattal, kerek arcformával, széles, telt csípővel, nagy mellekkel mutatja be, amely egyértelműen a női termékenységet szimbolizálja. Ekkoriban a nők hosszú, bő szoknyákat viseltek, melyek nem hangsúlyozták ki a csípőt és derekat, s nagyrészt eltakarta egész testüket

A XIX. században óriási változás jön létre az elmúlt 300 évhez képest, hiszen a fűző népszerűségének terjedésével egy kimondottan természetellenes testalkat válik népszerűvé a nők körében. Medici Katalin és I. Erzsébet angol királynő  (akik elsőként vezették be a fűzők használatát) is úgy gondolták, hogy azok a nők, akik fűzőt viselnek egyszerre sugároznak erkölcsösséget és előkelőséget. A fűző ugyan nem változtatta meg végérvényesen a testet, mégis azzal, hogy tulajdonképpen átcsoportosította a test bizonyos részeit, határozottan extrémen karcsú derekat adományozott a nőknek, ezzel erotikus külsőt, homokóra alkatot létrehozva.

Banner vizsgálatai során úgy vélte, hogy az 1800-as években két típusú szépségideál létezett. Az egyik az „acélmetszett hölgy” típus, mely filigrán megjelenésű, csapott vállú, karcsú derekú, vékony csontozatú, törékeny kezű és lábú, kis testsúlyú, fakó bőrű testalkat volt. Ennek elterjedésében nagy hatással volt például a Leadies Magazine. A másik típus a XIX. század végén lett igazán népszerű, ez az ún. „érzéki nő” telt idomú, húsos alkatú, általában alsóbb társadalmi rétegből származó, egészséges, erős testalkatú, nagy csontokkal és nagy fenékkel rendelkező ideál volt. Erre jó példa Renoire fürdőző festményeinek női alakjai, valamint e szellemiség ikonja Lillian Russel  amerikai színésznő lett.

A századforduló szépségideálja a „Gibson-lány” , amely tulajdonképpen az előző két típust ötvözi, keveri. Megteremtője Charles Dana Gibson illusztrátor, aki szerint a kor ideális nője karcsú vékony derekú, hosszú lábú, mégis gömbölyded, hiszen széles csípő és nagy mellek jellemzik. Ekkoriban még mindig fűzőt használtak, de ez kiegészült az ún. „monobosom”-mal, ami felpolcolta a melleket, de egyben el is fedte azokat. A „Gibson-lány” nőies, erős és atletikus egyben, tipikus társasági nő.

Ezek a változások nyilvánvalóan számos társadalmi tényező hatására alakultak. Ilyen tényező volt például az is, hogy az ipari forradalom következtében a társadalom jelentős részét érintette az urbanizáció folyamata, tömegek kezdtek áruházakban vásárolni, a jégszekrény megjelenésével, pedig a már eleve nem általuk megtermelt élelmiszert tovább tudták frissen tartani. Ezzel kiváltották valamelyest azt, hogy zsírtartalékaik legyenek testükön, mert folyamatosan elegendő táplálékuk volt. Ekkortól már nem következetes jellemzője a gazdagságnak, sikerességnek és bőségnek a kövérség. Valamint a szervezett egészségüggyel, illetve az állami oktatással megszűnt a túlélés, mint fő hétköznapi probléma, így ennek helyét átvehette a divat követése.
Az Első Világháborút követően megváltozott a divat. Már nem volt annyira feszes a fűzőhasználat, valamint a szoknyák hossza is rövidült. Emellett a ’20-as években megjelent alsóneműk divatja a leszorított mellet, lapos, fiús megjelenést népszerűsített. Ezt az ideált „bakfis”-nak nevezték, egyfajta lázadás volt a telt női alkattal, a hagyományos női öltözködéssel és viselkedéssel szemben. Legfőbb ikonjai Clara Bow  és Mary Pickford amerikai színésznők voltak. Ez a lázadás a XX. század közepéig tartott, s eddig a vonzerőt a sminkeléssel és a karcsú lábak mutogatásával érték el.

A II. Világháború előtti gazdasági válság következtében újra megnőtt a szoknyák hossza, és újra divat lett a karcsúbb női test, a lapos has és a hosszú láb. A ’40-es évekre újra a hosszú lábak jöttek divatba, amelyeket szegélyes harisnyákkal és magas fazonú cipőkkel emeltek ki, valamint ismételten a nagyobb mellméret vált népszerűvé. Ikonja Betty Grable  poszter lány, aki milliós biztosítást kötött lábaira.

Az ’50-es, ’60-as évek szépségideálja nagy mellekkel és homokóra alkattal volt megáldva. Ekkortól él az azóta is sokszor emlegetett, hőn áhított 90-60-90-es méretgörbe (mell-derék-csípő). Az ekkori bálvány (vagy talán még ma is az) Marilyn Monroe aki és egyben az ideál is sokban hasonlított az „érzéki nő”-re. Az ekkori nők leginkább mellméretűkkel és testsúlyúkkal nem voltak elégedettek.

1976-ra érte el népszerűségének csúcsát a következő szépségideál, amit leginkább a modell, Twiggy jellemzett már-már anorexiás csontos testalkatával, lapos mellével, mely azonban sosem lett teljesen az uralkodó női testideál. A szépségversenyeken szereplők is soványabbak lettek, a mell és a csípő mérete csökkent, ezzel egy csőszerű alakot létrehozva a korábbi homokóra helyett. Az ideális testsúly az ezeket követő korszakokban tovább csökkent, melyet a média még inkább megpróbált a társadalomra erőszakolni a diéták, fogyókúrák és tornagyakorlatok népszerűsítésével.

1990-re már egyet jelentett a karcsúság a szépséggel. Bár azok a kutatások, melyek a Playboy poszter lányait vizsgálták, éppen azt mutatták ki, hogy egyre kevesebb lány mérete volt a normál testsúly alatt. Leginkább a csőszerű alkat vált jellemzővé. A soványság mellett pedig az utóbbi három évtizedben fontossá vált a szépségideálok izmossága is. Egyre elégedetlenebbek lettek a nők az izomtónusukkal kapcsolatban, s ez az elégedetlenség 1997-re már a nők 57%-át érintette.

Vagyis napjainkra egyre inkább a vékony testalkatú, nagy mellű, ugyanakkor izmos és szép bőrű szépségideál hódít teret. Ennek köszönhetően egyre több nő jár el edzeni, kezd fogyókúrába vagy diétázásba, amely nem feltétlenül tesz jót egészségüknek.

A soványság kultuszának népszerűsége a korábban Sheldon és Stevens által megfogalmazott ektomorf alkat jellemzőinek megváltozása is merőben hozzájárult. Az egykori ektomorf alkat kifejezetten negatív jellem, idegeskedő, alárendelt, szociálisan zárkózott. Azonban ez a ’80-as évekre megváltozott, elkezdték a sovány embereket pozitívabb jellemvonásokkal felruházni, valamint nagyobb szexuális vonzóerőt adományoztak neki.

A nőkről sok vizsgálat tanúsítja, hogy elégedetlenebbek a testükkel, mint a férfiak. Főleg azokban a régiókban jelentkezik ez a tény, ahol szélesebb körben kapnak információkat az amerikai szépségideálokról. A médiában szereplő vékony szépségideál nagy hatással van az átlag nőkre. Ugyanakkor kimutatták, hogy csupán a kövérségről szóló beszélgetések is hasonló reakciót váltanak ki a nőkben. Szinte egyértelmű, hogy a vékonysággal az első benyomásra szeretnének hatni a nők, hiszen mára már összenőtt a soványság fogalma a jóság, népszerűség, érdekesség fogalmával.

A média mellett még két fontos közeg van hatással már a kiskamasz lányokra is testalkati ideálok szempontjából. Az egyik az otthoni közeg, ahol a kislányra nagymértékben hat, ha a szülő a folytonos fogyókúrázással van elfoglalva. A másik pedig a kortársak véleménye, és a velük való összehasonlítás. Ezeken túl a mesékben szereplő jó tulajdonságokkal felvértezett szereplők is soványak, és mára közhellyé vált a duci gyerekek kiközösítése a mesékben, filmekben is. Valamint a Barbie babák éppen az ilyen természetellenes testarányokkal rendelkező szépségideált tükrözik és nyomják rá a gyermekekre. Ezek következtében egyre több gyermek nem elégedett az alkatával, s kezd el fiatalon fogyókúrázni, amely visszafordíthatatlan egészségkárosodást okozhat és táplálkozási zavarokhoz is vezet.

A testideálok változásával szembeszökő az a tény, hogy a nők egy természetellenes alkatot szeretnének elérni, melyet gyakorlatilag a nagy többség csak sebészi úton tud elérni. Arra bíztatják a médiában a nőket, hogy ha keményen dolgoznak, akkor elérhető ez a testalkat, annak ellenére, hogy ez szemben áll a valóság korlátaival. Az erre épülő szépségipar az elmúlt évtizedben nagy népszerűségre tett szert főleg a nyugati kultúrákban. Például az Egyesült Államokban 11,7 millió kozmetikai műtétet hajtottak végre 2007-ben.

A reklámok nőképe az ENSZ bizottságának jelentése szerint tárgyiasítja a nőket, szexuális szimbólummá teszi őket, egyúttal úgy mutatja be, mintha az emberi teremtmények alsóbb osztálya lenne. Erre a hétköznapokból is tudunk példákat hozni: utcai füttyögések, látványos mustrálások, hangos kommentálások, médiában szereplő női meztelenség, pornográfia, szexuális zaklatások és nemi erőszak.

Az Egyesült Államokban az utóbbi időkben egyre több vizsgálat indult az etnikai kisebbségek szépségideáljával kapcsolatban. Ezekből kiderül, hogy az afroamerikai nők teljes mértékben elvetik a fehérek karcsú szépségideálját. Valamint arra is fény derül, hogy a latin bevándorlók is egy nagyobb testméretet tartanak ideálnak a fehérekével szemben, ugyanakkor az is bizonyítható, hogy a már az államokban született és szocializálódott latin népesség nagy része a sovány női test szépségideálját fogadja el.
A Latin Amerikában élő latin nők köreiben népszerűvé vált a „jobb a világosabb” szépségideálja, amely szerint a nők szexuális vonzereje összefügg a világos, egyenes hajjal és a világos színű szemmel.

Vannak olyan régiói is a Földnek, ahol kifejezetten a kövér testalkat vonzó számukra, sőt a nők nagy többsége kifejezetten hízni szeretne, és túl soványnak tartja magát. Ilyen például Marokkó, Malajzia és Szamoán.

Gyakran az ideáltól való eltérés egyfajta kiközösítést is hordoz magában. Éppen ezért nem beszélhetünk arról, hogy az ideálhoz való hasonlítási vágy egyéni, szabad akarat lenne, mindenképp figyelembe kell venni a társadalom hatását, olykor a gazdaságét is. A Pettijohn és Tesser kutatópáros a munkanélküliség arányának, a halálozási rátának, a fogyasztói áraknak vizsgálatából megállapították, hogy mely időszakok voltak nehezebbek, majd ezeket összevetették az ezekben az időszakokban legnépszerűbb hollywoodi színésznők arcarányaival. Arra jutottak, hogy a nehezebb időkben inkább az érett női arcarányokat helyezték előnybe a férfiak (Marie Dressler, Janet Gaynor), a gazdaságilag kedvezőbb időkben pedig a neoténiás arcvonásokkal rendelkező filmcsillagok kaptak nagyobb népszerűséget (Bette Davis, Judy Garland , Rita Hayworth). Érdekes, hogy ugyanezt a férfiaknál nem lehet megállapítani.

Természetesen, ahogyan az elején is említettem, nem feltétlenül húzhatók rá ezek a szépségideálok az egész társadalomra még a nyugati kultúrákban sem. Egyes férfiak kifejezetten a homokóra alkatra esküsznek, mások a modell alkatú ún. „csőszerű” testalkatra, vannak olyanok is, akik a telt hölgyeket tartják szexuálisan vonzónak. Saját ismeretségi körömben pedig éppen a média által közvetített modell alkatot vetik meg, és inkább a homokóra alkatú („az a jó, ha van mit fogni rajta”) lányokat tartják vonzónak."

ceremóniamester forrása